Tényleg ennyire szar a helyzet?

Legutóbb a Feledés, most A nagy Gatsby. 

És arra kell gondolnom, vagyis azt a következtetést kell levonnom, hogy a tendencia folytatódik: a magyar moziforgalmazás eljutott addig a szégyenletes, megmagyarázhatatlan pontig, hogy képtelenség - nemcsak országszerte, nemcsak vidéken - hanem a fővárosban, Budapesten is képtelenség megnézni az új közönségfilmeket eredeti nyelven, magyar felirattal.

A Feledés például kizárólag a MOM Parkban ment angolul, de felirat nélkül, ahogy most A nagy Gatsby is hasonlóképpen járt, de utóbbinál súlyosbító tényező, hogy a nagy mozikban többnyire 3D-ben fut, és vadászni kell a normál vetítésre. De már a 2D sem izgat, hiszen két dimenzióban bizonyos Hevér Gábort és Földes Esztert kell hallgatnom Leonardo DiCaprio és Carey Mulligan helyett. Márpedig nekem régóta meggyőződésem, hogy a filmszínészeket nem csupán az arcuk és gesztusaik jelentik, hanem a hangjuk is. A film belső atmoszférája és világa pedig torzul, de legalábbis gyökeresen megváltozik, ha magyar emberek beszélnek az eredeti színművészek helyett.

Nem tudom, hogyan jutottunk idáig, de feltételezem, hogy az országos, tömeges elbutulás vezetett ide. A kultúra teljes hiánya, amely nem újkeletű jelenség kis hazánkban és amely kultúrát cinikus vezetőink maguk is előszeretettel rombolják.

A televízióban több évtizedes bevett gyakorlat, hogy a külföldi filmek alá csapnivaló szinkront tolnak. De a mozi, a filmszínház - könyörgöm, a filmművészet szentélye! - , mindig lehetőséget adott arra, hogy eredeti nyelven is megnézhessük a várva-várt filmet. Vagyis úgy, ahogyan azt alkotói megálmodták, szereplői eljátszották, készítői megcsinálták, felvették és legyártották, azaz Csőre Gábor nélkül.

Különösen azért érthetetlen ez a bosszantó irányvonal, mert elméletileg az idegen nyelvek tanulását szorgalmazza minden épeszű politikus, diák, tanár és honpolgár. Márpedig teljesen világos, hogy a feliratos filmek jelentősen megnövelik az esélyét annak, hogy egy idegen nyelvet megtanuljunk. Főleg az angolt, basszus, amelynek alapvető nyelvi műveltséggé kellene válnia.  

Nem győzöm újra leírni és elmondani, felhívni rá a figyelmet: ma Magyarországon egyre több filmet vetítenek a mozik kizárólag szinkronnal és legfeljebb néhol, de többnyire csak a fővárosban, ott is szinte csak a MOM Parkban külföldiek és tökéletesen értők számára felirat nélkül is látható néhány darab. 

Miért? Tényleg ennyire szar a helyzet? Tényleg annyira gyűlölünk olvasni és idegen nyelvet hallani, vagyis tényleg ennyire szánalmasan bunkók vagyunk, hogy a forgalmazók kénytelenek mindent leszinkronizálni nekünk, hogy maximalizálják a látogatói létszámot? 

Nem tudom. Nem tudom, mi a magyarázat. De ha ez így megy tovább, senki ne csodálkozzon azon, hogy egyre kevesebbet járok moziba és a letöltés marad az egyetlen esélyem arra, hogy megnézzek egy filmet. 

Ott jártunk: Leclair: Scylla et Glaucus - MÜPA, Vashegyi György, Orfeo Zenekar, Purcell Kórus

Úgy értesültem, megoszlanak a vélemények, nyilván hallani fogunk majd kritikus megjegyzéseket - de nekem, mint a historikus zenei irányzat rajongójának és avatatlan zenekedvelő laikusnak egészen izgalmas felfedezés volt Jean-Marie Leclair francia szerző 1746-os operájának hazai bemutatója, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus, vagyis Vashegyiék előadásában.

Az egyetlen gond legfeljebb az opera hosszúsága volt, amelyre nem voltunk felkészülve, bár a meghirdetett öt felvonásból sejthettük volna. Nem jelentett mély problémát, hiszen elejétől a végéig élveztük az előadást, de azért a végére elfáradtunk. Megdolgoztunk az élményért.

Én inkább azt mondanám, hogy a szerelmi szenvelgések zenei folyamata néhol kissé - zeneileg és dramaturgiailag egyaránt - hosszadalmasnak tűnt számomra. Leclair a kottából húzhatott volna. 

De hát a tizennyolcadik században még nem léteztek monumentális filmeposzok és szappanoperák, szóval a közönség bizonyára szomjazta az ilyen három és fél órás tragikus-romantikus történeteket operába zárva. Lehet, hogy színpadi darabként izgalmasabb lett volna, mert a koncertszerű verziót sohasem szerettem igazán, de így is megfelelt. Ráadásul Jeffrey Thompson önironikus gesztusai már-már színházszerűvé tették az előadást.

Még az jutott eszembe: ne csodálkozzunk, hogy az emberek zöme képtelen 8-10 órás kőkemény munka és hétköznapi szorongás után végigülni fél nyolctól negyed tizenkettőig egy barokk operát, ha kedve és hajlama volna is hozzá, ereje már nemigen. 

Mindent egybevetve nekem, nekünk  - bármely eltérő vélemény ellenére - , nagyon tetszett az előadás. Nem igazán nyílt alkalmam és alkalmunk eddig arra, hogy régizenéket hallgassunk élőben a Müpában, szóval kifejezetten jólesett, és persze kedvenc Négy évszak-interpretációm főhősének, Simon Standage játékának, jelenlétének is örültem.

Nem tudom, miért jó

Paul Thomas Anderson The Master című várva-várt darabjáról hónapok óta azt lehetett hallani, hogy különleges mozi lesz, még rendezői díjat is kapott a velencei filmfesztiválon, ehhez képest - és a többségében pozitív szakmai kritikák ellenére - számomra az utóbbi idők legnagyobb csalódása.

Azt hiszem, a csalódásom elsősorban abból ered, hogy a szcientológia történetére készültem - legalábbis a film témájáról régóta az a hír járta, miszerint leleplező vádirat és tényfeltáró film lesz a szcientológia kialakulásáról és hátteréről. Az előzetes elvárások fényében egy alapvetően társadalomkritikus, a vallási irányzatokat és magát a vallást is fenntartásokkal illető, sőt az emberi hiszékenységet ostorozó filmre készültem.

Helyette kaptam egy második világháborúból hazatérő, idegesítően ütődött figurát, akit Joaquin Phoenix nagyon mesterkélten hoz, összegyúrva néhány korábbi félnótás alakból (Forrest Gump, Taxisofőr, Rain Man). Freddie Quell nem más, mint a megbetegített amerikai néplélek metaforája, amelyből kitűnő hasznot húzhat egy fiktív szektaalapító, (Philip Seymour Hoffman), aki történetesen tényleg emlékeztet a szcientológia prófétájára. Ők ketten egymást feltételezik ebben a társadalmi analízisben: a sikeres népbutítás záloga mindig a puszta idiotizmusból lecsapolható nyers erőszak 

Színre lép még a vezér felesége is, Amy Adams jóvoltából, akinek színészi képességeiről nem tudnék számot adni és őszintén szólva felfoghatatlan, hogyan sikerült neki eddigi pályáján négy Oscar-jelölést begyűjteni. Tényleges személyiséget, emberi arcot és karaktert egyik szereplő sem kap, hiszen ők nem emberek, csak a rendező játékszerei egy stilizált társadalomábrázolás közegében.

Van tehát néhány arctalan hősünk és az ötvenes évek Amerikájának mesterséges fényekkel és fényképezési eljárásokkal megteremtett, szerintem szürke és fantáziátlan aurája, valamint egy hihetetlenül zavaros történet - igen, zavarba ejtő, ahogy a kritikák írják, de ez számomra ezúttal, bár imádom a zavarba ejtő filmeket, mégsem erénynek minősül, hanem hamis művészkedésnek.     

A The Master legfőbb hibája szerintem mégsem a - szerintem - tökéletesen elfuserált esztétikai koncepció, vagy az, hogy a történetnek és a film világának nincs tétje és útja - hacsak nem magára az alkotói tanácstalanságra reflektál ilyen körmönfont módon - nem, a filmmel számomra nem ez a legfőbb probléma. Hanem az, hogy elviselhetetlenül unalmas. 

Paul Thomas Anderson sokáig csak epigon volt, de Scorsese és Altman öröksége legalább lendületes, érdekes, izgalmas filmekre ösztönözte. Legutóbb pedig a saját hangját is megtalálta - a Vérző olaj tényleg nagyszerű munka. Fogalmam sincs, hogy a The Masterrel mit akart mondani vagy mutatni. Nem tudom, hogy mások vagy sokak szerint miért jó film. Csak azt tudom, hogy nálam megbukott. 

A fikció foglyai

Sokatmondó kép, hogy egyik főhősünket, az irodalomtanárt, végül  Céline remekművével csapja fejbe a felesége. Az Utazás az éjszaka mélyére a világgal és a valósággal való kíméletlen – bár szarkasztikus és abszurd – szembenézés regénye – ezzel kell fejbe kólintani a tanár urat ahhoz, hogy felébredjen és kilépjen végre a fikció és a képzelgések sűrű dzsungeléből.

Nem sikerül neki természetesen. A tanár úr javíthatatlan. Aki a fikcióba, vagyis önmaga képzelt lényeibe, a maga teremtette figurákba, a saját valóságába és megzabolázhatatlan fantáziájába szerelmes, annak nem szabhat határt Céline sem. Sőt – és épp itt a lényeg – vajon Céline átlényegített, túlzóan nyomorúságos valósága vajon mennyire nevezhető igaznak, valóságosnak?

Francois Ozon ezúttal bizonyos Juan Mayorga darabját adaptálta filmre – neki való anyag, hiszen számtalanszor játszott már fikció és valóság sokrétű viszonyával. Ezúttal egy fiatal srác, a született írói tehetség és idősödő tanára-mentora, a valóságba belefásult, ám művészileg középszerű férfi szellemi kapcsolata a film témája.

A fiú, tanára szeme láttára, végül ösztönzésére, javaslatára beköltözik a Házba, közel férkőzik osztálytársa, legjobb barátja családjához, az érett és vonzó asszonyhoz, hogy anyagot merítsen és megalkossa a Művet.

Nem nehéz kitalálni, hogy a Ház metafora: az írói képzelet anyagául és terepéül szolgáló mindenkori közeg, a Hely, amelyet belak és kifoszt a szellem, ahol a szerzőnek kötelező meglopnia, kizsákmányolnia embertársai életét, mindennapjait, kisszerű sorsát és történetét ahhoz, hogy démonai éhségét kielégítse.

A tanár úr vállalja a játék kockázatát, sőt egy idő után függeni kezd a történettől és közösen besétálnak a fikció erdejébe, ahol aztán maga a néző is eltéved. Tudtuk ezt előre. Aki bemerészkedik a teremtő elme virágzó térségeibe, az bizony nem lehet biztos abban, amit lát és hall. A néző sem tudja, egy órával később én sem igazán tudom megállapítani, hol járunk pontosan, nem lehet és persze nem is érdemes megkülönböztetni, vajon a valós történetet látjuk vagy azt, amit a tanár úr – és eleinte felesége is - érdeklődéssel olvas. Vagy valami egészen mást.

Épp ez az alkotó célja: az elbizonytalanítás, a történetrétegek egymásba játszása, egymásba olvasztása és egymáson való finom elcsúsztatása. Semmi sem biztos. Nem tudni, vajon a fiú fantáziája, vagy az író perverz képzelgése, netán kettejük kapcsolata, vagy maga a valóság, a megírt film történetének valósága, amit látunk. Esetleg abba a könyvbe léptünk be, amelyet a tanár úr írt évekkel korábban?

A szerző okosan csavarja a szálakat, melynek során – ha akarunk és tudunk – betekinthetünk az írói munka törvényszerűségeibe és műhelytitkaiba, miközben, a fikció és valóság viszonyán túl a szerelem és a Francois Ozon-i homoerotikus vonal  is megjelenik, illetve újfent kibomlik a tömegkultúra és művészet problematikája - hiszen a fiú által megélt szerelmi történet végső soron egyszerű melodráma, amelyet önmaga paródiájától épp a kibomló művészetelmélet és az önreflexió ment meg.

Szépen és leleményesen megírt film ez tehát, bennem mégis nagy adag hiányérzet maradt a végére. Számomra íróilag nem eléggé radikális, ahová eljut. Egy ilyen történet, ahol minden mozzanat csupán értelmezés kérdése, és ami épp arról szól, vagy arról kellene szólnia, hogy a realitás nem szabhat határt az írói mesterség és a történet szabadságának, szóval egy ilyen határtalan történetnek nem volna szabad kissé közhelyes, szépelgő befejezéssel végződnie. Valami sokkal erősebb befejezésre vágytam, egy agyafúrt és rafinált zárlatra, de Ozon sajnos a könnyebbik utat választotta.

Ennek ellenére A házban izgalmas, szórakoztató, és elsősorban „irodalmi film” az írásművészet legelemibb dilemmáiról. Aki valaha is megtapasztalta annak kínját és örömét, hogyan lehet megírni egy történetet, vagy hogyan kell egyáltalán bármit is leírni abból, amit látunk magunkból és a világból, annak bizonyára ismerősek lesznek a látott problémák és élvezni fogja a filmet. De nem tudom, hogy annak, aki csak a valóságot ismeri, jelent-e bármit is mindez. 

Nekünk zsákmány kell

Tizennégy évet kellett várnom arra, hogy az első Dogma-mozit jegyző Thomas Vinterberg azonos színvonalú drámával lepjen meg. Akkor, 1998-ban is Dánia egyik legnagyobb férfiszínészével forgatott (Ulrich Thomsen), most is a legjobbat nyerte meg az ügyhöz, a fantasztikus Mads Mikkelsen személyében. A születésnapban is egy tabutéma, konkrétan a vérfertőző incesztus adta a cselekmény alapját, most sem markolt kisebbet és a pedofíliát választotta.

De nem úgy, ahogy gondolnánk vagy várnánk, vagyis nem egy pedofil személy pszichózisát vagy egy gyermek molesztálását mutatta meg, mintegy thrillerként, hanem éppen ellenkezőleg, egy ártatlanul pedofíliával vádolt férfi tragikus kálváriája jelenik meg a történetben.

Lucas egy kisvárosban él, elvált, egy fiúgyermek apja, és egy óvodában dolgozik kisegítőként. Vannak barátai, és bár magányos, visszahúzódó karakter, még barátnője is akad, imádja a gyerekeket, őrülten szereti a fiát, teljesen hétköznapian éldegél és jár hétvégenként vadászni kissé bumfordi barátaival.

Ám egy napon, legjobb barátjának kislánya megvádolja őt azzal, hogy Lucas szexuálisan molesztálta. A néző és Lucas is pontosan tudja, hogy ennek az állításnak semmiféle valóságtartalma sincsen, hiszen a kislány szavait csupán a családi problémákból fakadó és Lucas iránti szeretetéből eredő pillanatnyi viselkedési zavara okozta, illetve néhány véletlenül meglátott pornográf kép ihlette. Még ez sem nevezhető rendkívüli eseménynek, hiszen a gyermeki fantázia néha elképesztő fantomok megalkotására is képes.

Az igazán különleges az, ahogyan a kislány és Lucas környezete erre a hírre reagálnak. Mindent elhisznek a kislánynak, sőt lényegében a szájába adják a felnőttek által igen plasztikusan megfogalmazott vádakat, ezzel pedig Lucas életét egyik napról a másikra tönkreteszik. A férfit az egész város, kezdetben még legközelebbi barátai és hozzátartozói is kiközösítik, végzetesen megbélyegzik, erőszakosan bánnak vele, és hiába próbálja tisztázni magát, sőt hiába tisztázza őt későbbiekben az igazságszolgáltatás, soha többé az életben nem tudja lemosni magáról a pedofil hajlam gyanúját.

A film nem foglalkozik a cselekmény jogi elemeivel, nem látjuk a férfi ellen folyó eljárást, a bírósági meghallgatást, és egyetlen jelenet kivételével lényegében kizárólag arra koncentrál, hogyan birkózik meg Lucas lélektanilag a vádakkal és hogyan próbál meg helytállni abban a pokoli és megalázó hadjáratban, amelyet a kisváros lakói, vagyis a saját otthona folytat ellene.

Ám bárhogyan is igyekszik megszabadulni a rá vetülő árnyéktól, hiába képes igazolni ártatlanságát legjobb barátja számára, kísérletei kudarcra vannak ítélve. Látszólag sikerül visszailleszkednie abba a közösségbe, amely eredetileg biztonságot jelentett számára, de az utolsó kockák bizonyítják, hogy valódi személyiségét, egzisztenciáját a vádak hatására mindörökre elveszítette. Vagyis lényegében Lucas, az ember meghalt.

Két fontos rétege van Vinterberg filmjének: az egyik egyszerű, és nagyon is aktuális társadalom-lélektani probléma, a másik pedig mélyebbre, a társadalomfilozófia vizeire vezet.

Társadalomkritikai nézőpontból elsősorban azt mutatja meg, hogy napjaink "pedofil-parája", amely a média hatására jóvátehetetlenül befészkelte magát az emberek koponyájába, milyen kegyetlen pusztításra képes. Nincs kétségem, hogy óriási gondot jelent e beteg hajlam világszerte, sőt azt vallom, hogy aki ilyen cselekedetre képes, bizony jócskán megérdemli a büntetést és a kiközösítést. Ugyanakkor bele sem merek gondolni abba, hogy vajon mennyi ártatlan férfi életét tehette tönkre már a pedofília alaptalan gyanúja, amikor a vádaknak egyáltalán semmi létjogosultsága sem lehetett.

Hiába menti fel az embert a törvény a vádak alól, a film láttán mostantól pontosan tudjuk, hogy az egyszeri megbélyegzést többé lehetetlen lemosni és aki valaha is erre a sorsra jut, annak nem kegyelmezhet az Isten sem: örökké pedofil vonásokat fognak keresni a tekintetében, ahogy Lucas társai tették a film utolsó kockáin.

Másfelől viszont, ha mélyebbre ásunk, talán nem véletlenül tette meg Vinterberg a vadászat motívumát a film központi metaforájának. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a lépés jót tett esztétikai szempontból a filmnek, sőt talán ezt nevezném a film egyetlen, bár nem túl súlyos hibájának, ugyanis túl szájbarágósra sikeredett. De tény, hogy a történet mélyebb értelmezhetőségét kiválóan szolgálja.

Az emberi közösség ősidők óta úgy működik, hogy saját erkölcsi törvényét annak árán tudja időről időre fenntartani, ha megtalálja a közösségen belül ennek a belső törvénynek az igazolását, vagyis a közösségnek azt a tagját, aki a törvényt veszélyezteti. Szükségünk van tehát kialakult világunk, évezredes etikai iránytűnk igazolásához egy jól működő áldozatra. 

Az áldozat, vagyis a zsákmány elejtésével így megszabadulhatunk attól a feszültségtől, amelyet magunkra mért görcsös szabályaink jelentenek, másrészt évezredes szorongásaink is fellazulnak pár órára, a választott  préda elveszejtésével pedig levetkőzhetjük saját bűneinket is. Az áldozat bemutatásával tehát ugyanazt a rítust mintázzuk, amelyet évmilliók óta: a közösség istenét, erkölcsi rendszerét szolgálva, megerősítjük belső törvényeinket.

Ugyanez az áldozattá válás működött Peter Fleischmann klasszikus művében: a Vadászjelenetek Alsó-Bajoroszágban cselekményében egy meleg férfi jelentette a bűnbakot. De ha még messzebbre akarunk tekinteni, Cimino Szarvasadásza is eszünkbe juthat: Vinterberg erdőben játszódó jelenetei hihetetlenül erősen rímelnek De Niro és Walken traumatikus vadászatára.

Vagyis haragudhatunk ugyan az idióta óvónőre, a gyökér hentesre és az ostoba szülőkre: ők végeredményben az évezredes ösztönöktől vezérelt emberi faj tagjai, akik öntudatlanul ugyan, de így nyilvánítják ki a közösséghez és a törvényhez való tartozásukat. Mintegy tömeghipnózisban, saját bűneik alól így nyernek feloldozást: az áldozat, a zsákmány megragadásával. 

Thomas Vinterberg ezt a sokrétű történetet mesterien, lélektanilag hitelesen és végig hatalmas feszültséggel mutatja meg. A filmben zsigeri erővel érvényesül a brutális hétköznapi dráma, de a képek és szavak mögött rálátunk egy másik, egyetemesebb valóságra. 

Ráadásul főhőse, nyilvánvaló intelligenciája révén a nehezebb utat választja: kinyilvánítja ugyan, hogy nem vétkezett, de nem tagad elég átütően, bűntelenségét nem védi magas hőfokon. Mintha úgy gondolná, hogy éppen egyértelmű ártatlansága és az őt ért sérelmek miatt méltatlan volna védekeznie. Hinni is szeretne a közösség bizalmában, de talán az is felmerül benne, hogy évmilliók ösztöneivel szemben tehetetlen. Mads Mikkelsen ezt a kegyetlenül bonyolult emberi konfliktust eszköztelenül is olyan magasságokba emeli, hogy csakis a színészet magasiskolájaként, zseniális alakításként beszélhetünk róla.

Mi a tanulság? Csak annyi, hogy harcolhatunk persze, sőt kell is küzdenünk, mert megengedhetetlen, hogy ma már minden sarkon pedofilt kiált a szomszéd néni és már-már az is gyermekmolesztálásnak számít, ha lefényképezzük a saját lányunkat. Tűrhetetlen, hogy ebben a szorongásban kell élnie minden gyermekekkel foglalkozó hősnek.

De ne legyenek illúzióink és véssük jól észbe: ha eljön az idő, amikor ránk kerül a sor, és minket vádolnak meg valamivel ártatlanul, legyen az incesztus, pedofília vagy akár egy alma elemelése az élelmiszerboltban – nincs többé menekvés. Az ösztön működésbe lép, mi pedig magunkra vettük az áldozat terhét. Egyedül maradunk, védtelenek leszünk. Ha úgy vesszük, ez A vadászat legvégső tanulsága: hogy kiszolgáltatottak vagyunk saját közösségünknek, társadalmunknak. Ha úgy döntenek, ők, a többiek, akkor nincs tovább: végezhetnek velünk, és hiába bizonygatjuk az ártatlanságunkat. 

Lesz törvényes magyarázat a puskalövésre.

Magyar mindennapjaink

Egyetlen szerzőt ismerek, aki – látszólag – rosszkedvű tárcákat szentel a hétköznapi őrület mozzanatainak, mégsem leszek rosszkedvű tőle, hanem – kissé keserű szájjal ugyan – derülök rajta. Ő Keresztury Tibor, aki hosszú évek óta körmöli rendületlenül néhány oldalas kisprózáit magyar mindennapjainkról.

Ha most egyetlen könyvet kellene adnom a gyerekemnek vagy a diákságnak arról, hogy milyen is volt a rendszerváltás utáni bő két évtized, hangulatban és atmoszférában, élményben és gyomorban, hogy miként éltük meg ezeket a lidércnyomásos éveket, akkor egyértelműen A készlet erejéig című gyűjteményes tárcakötetre esne a választásom. Ezt a könyvet nyújtanám át a tudatlan delikvensnek. Ebben a könyvben ugyanis minden megtalálható, amit tudni kell vagy lehet.

Ó, persze nem a napi politika, a pártok és intézmények örökös küzdelme. A percemberek harca, a sztárok és celebek felemelkedése és porba hullása, vagy az államférfiak gerinctelen pengeváltása. Nem is az évek krónikája, a társadalmi események szimpla sora. Nem a retródivat ereklyéi. Nem is a tanító célzattal nyakon öntött napi panasz, mikrovilágunk megvilágító erejű szöveghalmaza.

Ebben a könyvben inkább a saját tekintet működik, amely megeleveníti világunkat. Ahogy belépünk egy lepukkant talponállóba, körbenézünk és egyszeriben átlátjuk kisszerűségünk törvényeit, két mondatban megfestve a csapos vagy egy cserkót nyakaló melós figuráját. 

Miskolc és Debrecen, Balaton vagy Budapest: Keresztury Tibor tárcái bejárják az elmúlt két évtized jellegzetes pontjait, ahol megfordultunk nap mint nap. Otthonunkat, munkahelyünket, a lakótelepet, a buszmegállót, az élelmiszerboltot, az utcasarkot és autóparkolót, a balatoni nyaralót, a hétvégi házat, a különböző intézményeket.

Látszólag pontosan ugyanolyan hangnemben és dinamikával veszi szemügyre környezetét, ahogy internetes barátaink, a bloggerek, azaz naponta millió grafomán figura. Mégsem egyszerű blogjegyzetet kapunk tőle. Itt minden egyes kis szövegből finoman megmunkált, nyelvileg igényesen meghangszerelt kispróza született. Mindig a személyes élettérből indul el a tekintet, legyen akár egy szerkesztőségi iroda, otthoni íróasztal vagy családi együttlét. A személyes tér azonban a harmadik bekezdés tájékán tágulni kezd, kitekintünk észrevétlenül az udvarra és az utcára. 

Gyakran csak egyetlen apró megfigyelés lesz a szöveg tárgya, mondjuk egy családi kirándulás vagy az évszak, a kor, az időjárás színeváltozása, baráti találkozó egy sörözőben – a szerzői optika mégis minden esetben a látható világ mögötti törvényszerűségeket, egyetemes általánosságokat kutatja és találja meg – de cseppet sem hivalkodó formában. Távol a mindentudás kivagyiságától, a modoros bölcselkedéstől, egyszerűen csak megfigyel, rögzít és megjegyez, vagy sokkal inkább megjeleníti a dolgokat, úgy, ahogy azok vannak.

Igaz, legtöbbször minősíti is őket, de nem szigorúan ítél vagy adekvátan értékel, hanem közöl és sugall. Maga, a leíró hang, a stílus lesz az értékítélet. És bár számtalan szörnyű, kedvét, kedvünket szegő jelenséggel találkozik, ahogy mi is napról napra, ugyanazokkal a szembántó tényekkel, valóságdarabokkal, még a legördögibb, legelkeserítőbb mozzanatokat is képes szelíd iróniával, elegáns gúnnyal tálalni az olvasónak. Önmagát sem kíméli természetesen, hiszen a kötet önironikus bekezdésekben gazdag.

Elképesztő világ tárul elénk Keresztury szemüvegén keresztül: a sokat szenvedett, reménytelenül magányos, árva és sivár, bukott nemzet képe. Az eltékozolt lehetőségek, a leharcolt, jobb sorsra érdemes, tehetséges emberek, a tönkrevert méltóság, az elveszett becsület, a rossz lelkiismeret hazája. Az elszegényedett, megrokkant, sajnálatra méltó és szánalmas, buta, sötét és kretén fószerek országa.

A szavak mögött mégsem a harag és dühös indulat lobog, hanem inkább a megbocsájtó, rezignált tudomásulvétel, némi egészséges, a nép javát óhajtó, a nép bajain bosszankodó írói szenvedéllyel. Nem tudni, hogyan csinálja. Keresztury hosszú évek alatt párolta ezeket a kis szösszeneteket precízen megcsiszolt ékszerekké, amelyek, ha végigolvassuk a kötetet, egy egész nemzedék életérzését rajzolják meg.

Ülök a villamoson, munkába menet, és tudom, hogy a legjobb helyen olvasom ezt a szöveget, a közeg mintegy azonnal illusztrálja is az olvasottakat. Semmi sem változott. Sírni támad kedvem, mégis nevetek. Ilyenek voltunk, és ha másmilyenek akarunk lenni, jobb, ha ezzel a könyvvel kezdjük a fogadalmainkat. 

A szerzőről készült fotó Szilágyi Lenke munkája.

Néhány szó az Oscarról

Az Oscar-díj kiszámítható és populáris díj, éves csillogás és kóstoló az iparszerűen készített filmekből a tömegek részére. A filmművészethez semmi köze. Ha be is csúszik pár komoly film, az többnyire csak szerencse kérdése. Ennek ellenére, aki filmőrült, kíváncsian várja évről évre.

Léteznek jobb és kevésbé jó Oscar-évek. Ez az év nagyon középszerű volt. Néhány szó néhány díjról.

Legjobb film: Argo
Valójában A messzi dél vadjainak kellett volna kapnia, de örülnünk kell, hogy legalább nem a Lincoln kapta. Az Argo jó film, de közel sem nagyon jó. Izgalmas, szép munka. Munka, nem művészet.

Legjobb rendező: Ang Lee
Ha az Argo a legjobb film, akkor miért nem jelölték Ben Afflecket a legjobb rendezőnek sem? Oscar újabb következetlensége.  És ha már nem Affleck, akkor nyilván Haneke. Sőt még inkább Zeitlin.

Legjobb férfi főszereplő: Daniel-Day Lewis
Unom a fickót. Három Oscar túlzás ennek a srácnak, annyira sajnos nem jó színész. Denzel Washingtonnak szorítottam, ő talán tényleg megérdemelte volna a harmadikat. Bár számít ez valamit bármelyiküknek? Hiúság. És nekem? Semmit.

Legjobb női főszereplő: Jennifer Lawrence
A csaj tehetsége kb. Sandra Bullock, Julia Roberts és Liptai Klaudia kvalitása között mozog valahol félúton, viszont valószínűleg a legtöbb hímnemű akadémiai tagnak tetszik a teste. Ő most a trendi nő Hollywoodban. A kemény, vagány csaj. Halle Berry is azért kapott Oscart pár éve, mert levetkőzött és szeretkezett. Emmanuelle Rivának kellett volna kapnia, de ő csak haldokolt.

Legjobb férfi mellékszereplő: Christoph Waltz 
Ezúttal igaza volt a Filmvilágnak: túljátszást láttunk a Djangóban. De nem volt jobb a jelöltek között. Ő legalább őszinte bohóc.

Legjobb női mellékszereplő: Anne Hathaway
Életemben nem láttam egyetlen olyan filmet sem, amelyben ő játszott. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá. Azt hiszem, ez sokat elmond róla. Ezt sem fogom látni, mert nem nézek musicaleket. Viszont a maszkja biztosan jól sikerült.

Legjobb eredeti forgatókönyv: Quentin Tarantino
Megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nem a Holdfény királyság nyert. A Szerelemnek kellett volna.

Legjobb adaptált forgatókönyv: Argo
Egyértelműen A messzi dél vadjai díjazása lett volna helyénvaló.

Legjobb idegennyelvű film: Szerelem.
Teljesen jogos, sőt kisebbfajta csoda. Ennyi erővel annak idején a Funny games, a Sátántangó vagy a Táncos a sötétben is nyerhetett volna, pedig még csak nem is jelölték őket. Hogy került ez ide?

Mindenesetre az elmúlt napokban láttam egy olyan amerikai filmet, hogy mellette a teljes mezőny vicc. De még csak nem is jelölték. Nemsokára elmesélem. Ja persze, az Oscar a tömegfilmek show-ja.

Még csak nem is vicces

Azt hiszem, sohasem éreztem még olyan kellemetlenül magam színházi előadás alatt, mint a Kivi című darab során, a Budapest Bábszínházban. Pedig szeretjük ezt a színházat, jártunk már ott és tetszett nekünk a Rózsa és Ibolya. De itt most nincsenek bábok, csak emberek.

Nem kétlem, hogy Daniel Danis kanadai-francia szerző műve értékelhető irodalmi teljesítmény (állítólag díjakat kapott szerte a világban), de amit nálunk előadás címén ebből az alapanyagból kihoztak, bizonyos Gáspár Ildikó vezényletével, Spiegl Anna és Bercsényi Péter főszereplésével, az nem más, mint alulmúlhatatlan, katasztrofális kudarc.

A sztori önmagában tényleg egy jó film alapja lehetne: az árva és csavargó tinédzserpár traumákkal terhelt szerelmi krónikája és lélektani fejlődéstörténete, akik a prostitúció, a drog és a hajléktalanlét poklát megismerve próbálják túlélni a kegyetlen világot, hogy végül otthonra leljenek - ígéretes történetmag. Nekem erről a szüzséről az Iszka utazása, a Lilja 4ever és az Akvárium jutott eszembe. Ehhez képest, ami a Budapest Bábszínház negyedik emeletén, a Játszó-téren történik, a kísérleti színház mozzanatainak beemelésével, maga a megtestesült káosz és zűrzavar.

Semmilyen formai eszköz nem szolgálja a tartalmat és egyetlen cselekményelemnek sem világos a létjogosultsága. Miért épp így, és nem másképp? Miért a hangok és a tárgyak? A szándékokat és célokat sem értem. Nem látom be, mi a szerepük a zöldségeknek és gyümölcsöknek - ha volt is ennek fontos jelentése a külföldi szerző művében, a hazai produkció alkotóinak végzetesen sikerült kilúgozni belőle.

Fogalmam sincs, mire szolgál az a szerencsétlen hangrögzítő kütyü a padlón, amire időről időre különféle hangokat óbégatnak és aztán visszajátszanak. Nem tudom elfogadni, hogy egy szegény, éhező árva pár történetében élelmiszereket rombolnak.

És persze nem értem, mi a szerepe a közönség megszólításának. Nem tudni ugyanis, mi köze a nézőnek ehhez a darabhoz, miért kell bevonódnunk mindenáron a színpadi térbe, erre nem születik magától értetődő, a darab lendületéből, belső dinamikájából születő magyarázat. Márpedig másképp nem is érdemes.

Ahogy azt sem értem, miért kell épp azokat a tevékenységeket elvégeznie a közönségnek, amelyekre a színészek felkérik őket. Egy zacskó eldurrantásával vagy egy plüssállat megőrzésével vajon mennyire leszünk részei a történetnek? Szerintem sehogyan. Mit tesz hozzá a darabhoz és mit tesz hozzá a saját világomhoz, ha elkapok egy felém dobott gyümölcsöt vagy zöldséget? Azt kellene éreznem, hogy én is lehetnék Kivi vagy Licsi, a darab párosa? Sajnos nem érzem. Bármit is látunk a székekkel körbebástyázott pódiumon, csupán mesterkélt dramaturgiai ötletek összevisszasága.

A Kivi önmagában sem elég erős darab, hazai megvalósítása pedig szánalmas próbálkozás a kamaszok megszólítására. Nem tudom, hogyan, milyen módon adták elő külföldi színházak, de amit itt látunk, Budapesten, arra legkevésbé sem vinném el a tizennégy éves gyermekemet.

Vajon mit tanulhat belőle? Semmit, mert a történetnek, ha létezett is tanulsága, itt annak semmi nyoma - a produkció készítői elrejtették előlünk. Szórakoztató? Nem, hanem kaotikus és idegesítő. Kínos feszültség keletkezik a nézőben és már alig várja, hogy véget érjen. A két szereplő, Spiegl Anna és Bercsényi Péter, noha igyekeznek megmenteni az előadást, valójában ártatlan  elszenvedői, sőt áldozatai ennek a végzetes tévedésnek. A közönség pedig zavartan pislog és magában keresi a hibát, amiért nem tud felszabadultan örülni a játékuknak.

Nézem szegény gimnazistákat és azt látom, hogy szeretnének megfelelni az előadás elvárásainak. Próbálnak nevetni, bekapcsolódni, görcsösen igyekeznek megélni a lehetetlent és a láthatatlant. Hülye vagyok, nem értem az egészet, ők biztos okosabbak nálam - gondolják. Pedig épp fordítva, olyan darabot kellene látniuk, amibe önkéntelenül belevethetik magukat. Amelybe gondolkodás nélkül fejest ugorhatnának. De nem így történik: elidegenítés jön létre, bekapcsolódás helyett. Ugye nem ez volt a cél, hogy rosszul érezzük magunkat?

Persze, könnyen lehet, hogy nem beszélem az előadás nyelvét, nem vagyok képes intellektuálisan felnőni a műalkotás világához, vagy épp ellenkezőleg, kinőttem már az efféle elfuserált kísérletezésből és az előadás mégis a leghangosabb színpadi siker lesz. Zöldségek és gyümölcsök repülnek, porrá tört száraz kenyér hull az égből hó helyett a Kiviben, számomra mindenféle jelentés nélkül, értelmezhetetlenül.

Sajnos még csak nem is vicces, hanem humortalan és unalmas. Nem tudok nevetni vagy megrendülni. A másfél óra alatt semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogyan menekülhetnék el innen azonnal.

fotó: Budapest Bábszínház, Éder Vera

Nem bántuk meg

Valószínűleg sohasem ülök be moziba erre a filmre, ha nem épp arról van szó, hogy az egyik rég látott barátommal a nosztalgia nevében készülünk elütni időnket Győrött egy könnyű szombat délután.

A mozi nekünk szent hely, ifjúkorunk kultikus helyszíne, de választási lehetőségeink beszűkülése eredményezte, hogy a Veszélyes elemek és A pokolból rendezőjének kevésbé érdekesnek látszó új filmjére kellett jegyet váltanunk, holott mi a régimódi Schwarzi új kalandját néztük volna szívesebben, ha már egyszer ő volt kamaszkorunk akcióidolja.

Nos, a Broken City nem lesz az új évezred remekműve, de borzasztóan igazságtalanok lennénk, ha lehúznánk szegény filmet, ugyanis legnagyobb döbbenetünkre kiválóan szórakoztunk. Nem túl eredeti, de tisztességes, ügyesen összerakott, kellemes, ízlésesen megformált, feszültséggel teli thriller, amelyben Mark Wahlberg és Russell Crowe is kitűnően hozzák a rájuk szabott, amúgy klisészerű szerepeket.

Nevettünk és izgultunk, szép százhúsz perc volt, szóval nem bántuk meg. Aki szereti a finoman megmunkált, míves, etikai problémákat boncolgató, jó zsaru kontra gonosz polgármester-féle tradicionális amerikai krimiket, azoknak kifejezetten ajánlanám. Senki ne higgyen a rosszízű kritikáknak. Jó kis mozi ez.  

Kételkedjetek!

A tekintélyelv, az állampolgári szolgalelkűség és a legszélsőségesebb emberi idiotizmus hiteles bemutatásának lehetünk tanúi Craig Zobel mesterművében.

Kétlem, hogy valaha is bemutatják a Compliance című filmet a hazai mozik, mivel színpadi műveket idéző, alig másfél órányi kamaradarab. De kegyetlenül korhű mű, amely szigorú tényeken alapul: a filmben látott elképesztő átverést legalább harmincszor megcsinálták az Egyesült Államokban és az áldozatok minden esetben gyanútlanul engedelmeskedtek.

Minden színész nagyszerű, de Ann Dowd annyira tökéletesen formálja meg a mérhetetlenül debil, halálosan idegesítő, agyhalott boltvezető-asszony szerepét, hogy majdnem a falat kapartam én is.

Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a Sundance Filmfesztivál közönsége túlzásnak érezte a hülyeség ilyan fokú megnyilatkozását. Pedig így történt, és lefogadom, hogy a mutatvány bármikor megismételhető volna kis hazánkban is.

Kikívánkozik belőlem a felkiáltás:  Emberek! Mielőtt bármit is elhinnétek, könyörgöm, kételkedjetek! A Compliance az utóbbi idők egyik legfelkavaróbb filmje.